Hogyan lehet, illetve miért kellett papírral helyettesíteni az aranyat? A középkorban a kereskedőket többek között például a rablótámadások veszélye késztette arra, hogy készpénz helyett letéteket, és arra szóló utalványokat (un. letéti jegyeket) alkalmazzanak.
Az ipari forradalom hatásaként a XVIII – XIX. században a termelés tömegméretűvé vált, így új megoldások váltak szükségessé. Mivel az áruk cseréjét ekkor még döntően a nemesfémek (elsősorban az arany) közvetítették, de az arany, illetve az ezüst kitermelése, azaz a pénzteremtés fizikai korlátokba ütközött, így előállt olyan helyzet is, amikor nem volt elég nemesfém (aranypénz) a cserék lebonyolításához.
Hogyan oldotta meg a problémát a piac?
-
-
Vegyük azt az esetet, amikor a termelőnél eladatlan készletek halmozódtak fel, pedig a termékre volt kereslet a piacon. A fogyasztó zsebében aranyak lapultak, ám a csere lebonyolításához szükséges pénz hiányzott a kereskedő kezéből.
-
Ha a termelő nem szeretné, hogy a nyakán maradjon a megtermelt áru, kénytelen azt „átadni” a kereskedőnek, anélkül, hogy az azonnal arannyal fizetne cserébe. Mit kap az arany helyett? Nem mást, mint, egy váltót (fizetési ígéretet), amelyben a váltó kibocsátója, azaz a kereskedő azt ígéri, hogy záros határidőn belül (egy meghatározott időpontig), megfizeti az áru ellenértékét a kamatokkal együtt a váltó elfogadója, vagyis a termelő számára.
-
Ezután már egy jól ismert folyamat következik. A fogyasztó megveszi az árut a kereskedőtől, amiért cserébe arannyal fizet.
-
Majd a kereskedő a váltó kamattal növelt ellenértékét átadja a termelőnek, aki ezért cserébe visszaadja a kereskedőnek a váltót.
-
Ahhoz, hogy a termelő az aranyhoz jusson, a fenti folyamatba be kellett iktatni a váltót, ami nem volt más, mint egy papírdarab, egy fizetési ígérvény, amelyet a kereskedő aláírásával ellátva hitelesített. Ahhoz, hogy a váltó működőképes legyen a termelő és a kereskedő közötti bizalomra is szükség volt: a termelőnek bíznia kellett abban, hogy a kereskedő nem lopja el az áruját, illetve az áru eladásából származó aranyat.
A váltó tehát időlegesen helyettesítette az aranyat, közvetítette a cserét. Ekkor értéket, aranypénzt képviselt a forgalomban. Végül a váltó visszakerült a kibocsátójához – esetünkben a kereskedőhöz – és ezzel betöltve pénz-helyettesi szerepét megszűnt „létezni”, hiszen kibocsátója kezében a váltó már semmit sem ér, nem képvisel értéket, újra csak egy értéktelen papírdarab.
A váltó a modern pénz előfutára. Lényege, hogy hitelnyújtás (jelen példánkban áruhitel nyújtása) útján keletkezik, és a hitel visszafizetésével, megszűnik.
Miért lett népszerűbb a bankjegy (a bank váltója), mint a többi váltó?
-
A forgalomban lévő rengeteg váltó miatt a váltóforgalom átláthatatlanná vált.
-
Nehéz volt kiszűrni a hamis, fedezet nélküli váltót.
-
A bankjegy beváltása a váltó behajtásánál könnyebbnek bizonyult, mivel a bankok több ember pénzét őrizve aranykészletet halmoztak fel, és biztosabb fizetőnek számítottak. Így nagyobb volt az esély, hogy a hitelező hozzájut az aranyához.
-
A bankjegyet könnyebb volt továbbadni, pénzként használni, mivel a bank nagyobb ismertséggel, kiterjedtebb bizalmi körrel rendelkezett, mint a váltót kiállító magánszemély.
Tulajdonság
|
Váltó
|
Klasszikus bankjegy
|
Fogalma
|
A váltó határozott összegre, névre és időre szóló fizetési ígérvény. Forgatható értékpapír, vagyis még lejárta előtt átruházható. |
Eredetileg a bank váltója. Lejárati idő nélküli, látra szóló (azonnali) fizetési ígérvény. |
Hasonlóságok
|
||
Lényegét tekintve:
|
Mindkettő hitelviszonyt megtestesítő értékpapír. |
|
Milyen szerepet tölt be?
|
Pénzhelyettesítő, az aranyat forgalmi eszköz funkciójában ideiglenesen képes helyettesíteni. |
|
Ki az adós?
|
A kibocsátó. |
|
Mit vállal az adós?
|
A feltüntetett ellenértéket beváltáskor aranyban fizeti vissza. |
|
Hogyan szűnik meg?
|
A hitel visszafizetésével kikerül a forgalomból, és értéktelen papírdarabbá válik. |
|
Különbségek
|
||
Elfogadási köre
|
Viszonylag szűk bizalmi körben forgatható, továbbadható. |
Kiterjedt bizalom, széles körben forgatható. |
Beváltási ideje
|
Egy meghatározott időn belül kell beváltani, van lejárati ideje. |
Nincs lejárati ideje. |
A forgalomban megjelenő pénzhelyettesítők, a váltó és a bankjegy is azt az ígéretet hordozták, hogy kibocsátójuk a „papírdarabokon” szereplő ellenértéket aranyban fizeti vissza. A bankjegyek fedezeteként tehát ekkor végső soron még az aranykészlet szolgált.
A bankjegykibocsátás az 1800–as évek kezdetén még nem okozott nagyobb problémát, mert ekkor a bankjegyek értékösszege Európa teljes arany és ezüst készletének csak kevesebb, mint a felét tették ki. A termelés és az áruforgalom jelentős megnövekedésével párhuzamosan a pénzintézetek egyre több bankjegyet hoztak forgalomba, többet, mint amennyi arannyal rendelkeztek. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy olyan hitelt nyújtottak a bankok, melynek már nem volt meg a fedezete aranyban. Az első világháborút megelőző években már 9–szer annyi papír alapú fizetési eszköz volt használatban, mint nemesfémpénz. A bankjegyek kibocsátásával és széleskörű elfogadásával tehát létrejött a belső érték nélküli pénz, és a pénzforgalom lényegét tekintve elszakadt az aranytól.
Szemben az árupénzzel, a belső érték nélküli pénz önmagában teljesen értéktelen papírdarab. A vele szemben megnyilvánuló általános bizalmon és a társadalmi közmegegyezésen múlik, hogy pénzként elfogadják-e (azaz képes-e betölteni a pénz funkcióit). A társadalmi közmegegyezés kialakulását általában törvényes garanciák segítik elő.
A fenti folyamatnak fontos állomását jelentette, hogy a bankok közül országonként kiemelkedett egy bank, a „bankok bankja”. Az állami hatalom ezt az egy bankot különleges joggal ruházta fel: a törvényes fizetőeszközként meghatározott, kizárólagos bankjegy, illetve érme kibocsátás jogával. Ez azt jelenti, hogy már csak egyféle bankjegy kerülhetett törvényesen forgalomba, amit azonban mindenki köteles volt elfogadni. Ez a bank lett az adott ország központi bankja, vagy más néven jegybankja.