Interjú Dr. Németh Erzsébet szociálpszichológussal
A társadalom tájékoztatása nem megkerülhető annak érdekében, hogy a pénzintézetekkel kötött szerződések és pénzügyi konstrukciók világában jól eligazodjanak az emberek – állítja Dr. Németh Erzsébet szociálpszichológus, a pénzügyi kultúra kutatások vezetője. Kétrészes interjúnk első része.
- Sokat hallani ma a pénzügyi tudatosság fontosságáról; az Ön nevéhez köthető pénzügyi személyiségteszt eredményei alapján erről is igyekeztek képet kapni. Mit értünk egy ország, egy társadalom pénzügyi kultúrája alatt?
- Egyes korábbi definíciók úgy fogalmaztak, hogy a pénzügyi kultúra szintje akkor magas egy országban, ha az emberek jól ismerik a pénzügyi termékeket és merik is használni azokat. Ez akár kockázatvállalásukban is megmutatkozik. A pénzügyi kultúra tehát modern pénzügyi tudást jelentett; a tanulmányokban meg is állapították, hogy annak szintje a nyugati társadalmakban magasabb, mint a keletiekben. Magyarországon ugyanakkor egy másik – elsőként a Magyar Nemzeti Bank által megfogalmazott – megközelítés honosodott meg. Eszerint a pénzügyi kultúra lényege, hogy az embereknek elegendő a tudásuk megalapozott pénzügyi döntések meghozatalához, vagyis tisztában vannak azzal, hogy azok milyen kockázatokat hordozhatnak. Annak például, aki befektetési döntést hoz, és pénzéért magas hozamot vár el, tudnia kell, mi a különbség a kötvény és a részvény között. Ám aki ilyen döntést nem tervez, annak saját rendszerében kell tudnia beosztania a pénzét.
- Mely tényezők befolyásolják a magyarországi pénzügyi kultúra szintjét?
- Két kutatást emelnék ki. Az egyik nemzetközi összehasonlításban, reprezentatív mintán és két különböző időszakban vizsgálja a hazai pénzügyi kultúra sajátosságait (Pénziránytű, OECD kutatások, 2010-2015). Eszerint a megkérdezettek csupán 47 százalékának vannak pénzügyi céljai, valamint egyre kevesebben készítenek családi költségvetést. A másik azt vizsgálja, hogy milyen demográfiai jellemzőktől, korábbi tapasztalatoktól függ a célcsoport pénzügyi kultúrájának a szintje (ÁSZ kutatások, 2013). Eszerint a nemzetközi trendekkel összhangban a férfiak, az idősebbek, az önálló jövedelemmel rendelkezők, továbbá azok, akik felsőoktatásban tanultak pénzügyekről e tekintetben jobbak. Ugyanakkor a középiskolai pénzügyi-gazdasági oktatás befolyásoló szerepe a hazai felmérésben nem jelent meg.
- Talán mert nem is nagyon juthattak tanórai keretek között ilyen tudáshoz a fiatalok.
- Valóban, ez nem volt jellemző, inkább iskolán kívül egy-két órás képzéseket kaphattak. Tankönyv nem állt rendelkezésre, érdemben nem voltak felkészítve a tanárok sem. Egyértelműen látszott, hogy ezek a sporadikus próbálkozások nem hoznak eredményt.
- Fordítva is igaz az összefüggés: ahol jól felépített, színvonalas képzést kapnak a diákok, ott annak hatása megjelenik makroszinten – mondjuk az eladósodottsági mutatókban?
- Itt két dolgot külön kell választanunk. Az egyik az oktatás: nagyon fontos, hogy végre színvonalasan, képzett tanárokkal át kell adni ezeket az ismereteket a diákoknak – tanórákon vagy azok keretein kívül, mindegy is – ennek hatására várhatjuk el azt, hogy pár év múlva legyen tudás- és attitűdbeli különbség aközött, aki részt vett ilyen pénzügyi alapképzésben, és aki nem. A makrogazdasági szintű tudatosság- és attitűdváltozás megjelenése kapcsán ugyanakkor még egy problémát látok: a lakosság szinte semmilyen segítséget nem kap a személyes pénzügyei kezeléséhez. Amit tehát most a középiskolás korosztály esetében „befektetünk”, az jó esetben is csak évtizedek múltán jelenik majd meg. A társadalom tájékoztatása eközben nem megkerülhető annak érdekében, hogy a pénzintézetekkel kötött szerződések és pénzügyi konstrukciók világában jól eligazodjanak az emberek.
- Mit tehet ez ügyben az állam?
- Két dolgot kell közelíteni egymáshoz. Egyrészt tudatosítani kell az emberekben a hosszú távú tervezés fontosságát, azt, hogy a nyugdíjas évekre tervezni kell. A másik: a pénzügyi intézmények anyagainak érthetőségét javítani kell annak érdekében, hogy az emberek számára világos legyen egy-egy döntésük következménye. Az például jó, hogy most már mindenütt használják a THM-et, de sokszor azt látjuk, hogy a reklámokban erre a mutatóra egy -tól-ig határt adnak meg, s ez megint csak nem jó.
- Hol a hiba a rendszerben? A jogszabályok engednek túl nagy szabadságot a pénzintézetek kommunikációjában?
- Azt gondolom, hogy ez egy állandó harc a pénzintézetek és a szabályozók között. Ez mutatkozott meg a devizahitelek esetében – nem lett volna szabad megengedni, hogy tömegek adósodjanak el ily módon. Az, hogy összehasonlítható mutatókat kell a reklámokban a bankoknak feltüntetniük, fontos eredmény. De a szerződések egyoldalú megváltoztatása nem elfogadható – és az sem, hogy az erről szóló értesítés a bankban van kifüggesztve. Van teendő! Én – kutatóként is – fontosnak tartanám összevetni a hazai bankok szerződéseit a külföldi gyakorlattal: a kockázatokra például hasonlóképpen hívják-e fel a figyelmet. Fontos lenne látnunk, hogyan mennek ott a dolgok, hiszen a pénzügyeink kezelésének makrogazdasági hatása van! Úgy gondolom, a középiskolai az az utolsó korosztály, ahol ezeket az ismereteket még mindenkinek át lehet adni.
